2024.02.24., szombat - Mátyás
Eger: 11o - 11o
Az ország 19 megyéjében

MúltKult: 11.07. Ezen a napon született Erkel Ferenc

Todorovits Rea | 2023. november 07. - 08:00
MúltKult: 11.07. Ezen a napon született Erkel Ferenc

1810. november 7-én született Németgyulán. 

Az ifjú Ferenc első tanítója a lengyel Czingulszky Simon volt, a második iskolaévtől pedig apja.
Első zenei ismereteit apjától és nagyapjától szerezte. Igen korán és gyakran vett részt a felnőttek zenei összejövetelein.
A kis Erkel gyorsan haladt a tanulással. Tízéves korában már néha helyettesítette az apját az orgona padján. Tizenegy esztendős volt, amikor először zongorázott a gyulai közönség előtt.
Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte el, majd 1822-től 1825-ig a pozsonyi bencéseknél folytatta a tanulást, apja kívánságának megfelelően.

Az iskolaváltoztatás egyik oka az lehetett, hogy Erkel két nagynénje a Notre Dame zárdában élt, és így gondoskodhatott a gyermekről. A másik és fontosabb ok pedig az volt, hogy a fiú zenei továbbképzésére a gyulai és a nagyváradi mesterek már kevésbé bizonyultak alkalmasnak.
Az ifjú Erkel kiváló zenei nevelőhöz jutott a morvaországi híres komponista, Henrik Klein személyében. Erkel nála lakott pozsonyi tartózkodása idején, neki köszönhetően ismerte meg a nagy bécsi klasszikusok és a kor mestereinek muzsikáját.

Barabás Miklós litográfiáján, 1845

Pozsonyi diákévei alatt gyakran orgonált a Notre Dame zárda miséin. Tizenhét évesen fejezte be tanulmányait. Tanárától elsajátította a zeneszerzés alapvető ismereteit, közben zongoravirtuózzá fejlődött. Még távozása előtt megírta első művét a Litániát, amely azonban elveszett.

Csáky Kálmán meghívására Erkel 1827 végén vagy 1828 elején Kolozsvárra utazott.

A kolozsvári barátok közül a legjelentősebb azonban az utolsó magyar polihisztor, Brassai Sámuel volt, akinek Ruzitska volt a zenei oktatója. Ő volt az, akinek sikerült a polgári zenekultúrát a főúri házak zárt világú zenekultuszának magas színvonalára emelnie, ugyanakkor szavai döntő erősséggel bírtak a városban kirobbant zenei vitákban. Brassai hatására írta meg Erkel Magyar ábránd című zongoraművét, amelyet több hangversenyen elő is adott, és Brassai volt az, aki ösztönözte az ifjú zeneszerzőt a magyar nép dalainak tüzetesebb megismerésére, és azoknak az instrumentális zenében való bátor felhasználására. Erkel kolozsvári sikerei arra buzdították a nagyváradi zenebarátokat, hogy meghívják hangversenyezni városukba.

Erkel Ferenc aláírása
Visszatérve Kolozsvárra, a hangversenyzenekar karnagyának nevezték ki, valamint Ábrányi kései feljegyzései szerint részt vett az opera munkájában is, habár erre nincs bizonyíték. 1834-ben Stainlein-Saalenstein grófné meghívta Szemerédre zenemesternek. Kolozsvártól egy hangversennyel búcsúzott.

Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem.

Várszínházi szerződésével Erkel tagja lett egy közösségnek, melynek célkitűzése a magyar nyelv, a magyar színművészet és a magyar zene ápolása volt.
Bemutatkozó előadására 1835. április 11-én került sor: Rossini A sevillai borbély című operáját vezényelte. Noha korábban Kolozsváron is vezényelt már operát, ezt az időpontot tekintik Erkel karmesteri működése kiindulópontjának.
A színházban gigászi munka várt rá: megszervezte a zenekart és az énekkart.
Magánéletében változás állt be. Megismerkedett a kiválóan zongorázó Adler Adéllel, akit 1839. augusztus 19-én feleségül vett. Ezáltal veje lett a Budavári Koronázó Főtemplom illusztris karnagyának, Adler Györgynek.

Visszatérve a fővárosba rengeteg munkája mellett keveset komponált.
Ekkor már kezében volt Egressy Béni librettója, a Bátori Mária
Erkel vezetése alatt a színház színvonala fokozatosan emelkedett. Szigorúsága és következetes nevelő munkája együttest kovácsolt a sokfelé húzó, különféle akaratú művésztársaságból. A játékrend magasabb igényű művekkel gazdagodott.
Operai munkássága mellett Erkel fáradhatatlanul hangversenyezett.

Bekapcsolódott az 1836-ban alakult Pest-Budai Hangászegyesület munkájába is. 1840. november 1-jén vezényelt először az egyesület nevében, mégpedig Romberg A mennyei karok összhangja című kantátáját.

1843-ban pályázatot hirdettek, Vörösmarty Mihály versének, a Szózatnak a megzenésítésére. A zsűriben Erkel is részt vett, ezért nem pályázhatott, de a költeményt ő is megzenésítette. A győztes Egressy Béni lett, akinek dala 1843. május 30-án csendült fel a Nemzeti Színházban. A díjnyertes Szózat mellett Erkel műve is felcsendült, melyet a kritika hamisan patetikusnak, erőltetetten magyartalannak és túlzottan is német szelleműnek bélyegzett meg.

A Szózat megzenésítésére kiírt pályázat sikerén felbuzdulva pályázatot hirdettek Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére is. Erkel művének születésébe a fiatal Gárdonyi Géza interjúja az idős zeneszerzővel nyújt betekintést. E cikk szerint Erkel nem is gondolt rá, hogy zenét írjon Kölcsey soraira; a határidő letelte előtti napon azonban Bartay bezárta a színház egyik zongorás szobájába, tollat, tintát, kottapapírt adott neki és figyelmeztette, hogy addig nem engedi ki, míg meg nem írja a Himnuszt.

A történet tetszetős, de a tényekkel szembesítve elveszíti valóságtartalmát. Először is: a pályázatra készült munkákat, benyújtásuk időrendjében, sorszámmal látták el. Erkel műve az egyes sorszámot kapta, eszerint nem az utolsó pillanatban készült el, hanem éppenséggel legelsőnek. De Erkel pályázási szándékára vallott eleve az a tény, hogy ezúttal nem volt tagja a zsűrinek. Másként elképzelhetetlen lett volna, hogy kedves muzsikusát, színházának első karmesterét, Bartay kihagyja a bírálóbizottságból.

A pályázati kiírás 1844. február 29. keltezéssel, március 3-án jelent meg, benyújtási határideje május 1. volt. Erkel Himnusza az említett időhatárok között: 1844 márciusában vagy áprilisában született. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését: a tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferencét nyilvánította győztesnek.
U

gyancsak az 1844-es esztendő termése volt egy capriccio, mely március 30-án, a Concordia elnevezésű új magyar irodalmi társulat hangversenyén csendült fel először. Szintén ebben az évben komponálta a Köri dal-t, melyet Garay János szövegére írt a dalárdamozgalom népszerűsítésére. A sikere tetőpontján álló zeneszerzőt ezüst karmesteri pálcával ajándékozták meg
Erkelre súlyos terheket rótt az 1848-as forradalom. Nem vett ugyan részt a harcokban, de zenéje gyújtó szimbólum volt.

A szabadságharc bukása után egy időre elnémult, 1852-ig egy hangot sem vetett papírra.

Az 1853-as esztendő fontos állomása a magyar zenei életnek. Erkel egy maroknyi muzsikus élén létre hívta a Filharmóniai Társaságot. A bemutatkozó hangversenyre 1853. november 20-án került sor, kéthavi szervezés és próbamunka után, a Nemzeti Múzeum dísztermében. A műsoron Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Meyerbeer művei szerepeltek, Erkel vezényelt. Mivel az elnyomó rendszer nem engedélyezte egyesületek létesítését, de hangversenyek rendezéséhez hozzájárult, a Társulat, csak 1867 augusztusától vált jogi személlyé.

Erkelre záporoztak a címek, rangok, kitüntetések. Az ország valamennyi dalárdájának tiszteletbeli tagja, 1888 decembere óta szülővárosának, Gyulának díszpolgára, 1889 februárja óta a Vaskorona-rend birtokosa. 1890. november 7-én, 80 esztendős korában adta utolsó hangversenyét a Filharmonikusokkal.

Az utolsó évek zeneszerzői terméséből kimagaslik az Ünnepi nyitány, amelyet Erkel a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára komponált, Paulay Ede igazgató felkérésére. A nyitány a jubileumi ünnepségen, 1887. szeptember 23-án hangzott el először. 1890 júniusában orvosának komponált egy Magyar Albumlapot, brácsára, zongorakísérettel, kottája azonban elveszett.

Az utolsó hét esztendő nyarait a Svábhegyen töltötte, a legutolsó négy évben Placht hegedűkészítő mester villájában pihente ki fáradalmait. 1893-ban a zord időjárás következtében tüdőgyulladást kapott. Ebből ugyan kigyógyult, de szervezete nagyon legyengült. 1893-ban május közepén felköltözött a hegyre. Június elején már annyira gyenge volt, hogy a kertbe sem tudott kimenni. Lajos fia ápolta és intézte ügyeit. Már nem fogadott látogatókat. Június tizedikén meghalt Elek fia, de eltitkolták előtte. Környezetét már alig ismerte fel, pedig gyermekei: Lajos, István és Mária az utolsó percig mellette voltak.

Június 15-én reggel teljesen elerőtlenedett. Délután meglátogatta az orvos, és tanácsolta, hogy feküdjék ágyba. Este fél tíz óra tájban szíve megszűnt dobogni.